A türelem és a kitartás

A hétvégén nagy valószínűséggel megsértettem valakit. Hogy ez most jó, vagy rossz, az majd kiderül.

Mire vársz még?!

Gyerekkoromban elég sokat méláztam, gondolkoztam, fontolgattam a dolgokat, mielőtt a tettek mezejére léptem volna. Félelemből nem mertem egyről a kettőre lépni, mert mi lesz akkor, ha netán tévedek, ha netán hibázok... "Feddés lesz a jussom", gondoltam magamban.

A sok töprengéssel apám agyára mentem nem egyszer, aki többször is rámkiabált: "ne gondolkozz, csináld!", "mire vársz még?!" Ezek a szavak még jobban elbátortalanítottak és csak megutáltam azokat a dolgokat, amiket végeztem, vagy végeznem kellett.

Az utóbbi időben édesanyám többször említette, hogy viselkedésemmel kezdek apámra hasonlítani. Ez pedig azóta történik, amióta jobban beleástam magam az eredményorientált cselekvésbe.
Abba, hogy az idővel ne játszadozzak, hanem használjam ki a lehető legjobban. Mégpedig úgy, hogy ne csak elvesztegessem ezer dologgal foglalkozva, és ne is úgy, hogy nem csinálok semmit, csak várok egy helyben ülve arra, hogy történjen valami, hanem ha elkezdek valamit, azt lépésről lépésre kövessem, amíg a kívánt eredményt vagy dolgot el nem érem.

Ehhez pedig kitartásra van szükség, és kellő időben apró lépéseket tenni előre, nem pedig eszeveszetten nagyokat ugrani, elveszítve a lábam alól a talajt.

Majd meglesz, egyszer...

Voltak már olyan események, amelyek szervezésekor és előkészületekor művész-designer beállítottságú személyektől kértem segítséget. Nagyon jól tudom, hogy lehetetlen mindennel foglalkozni. A segítséget azonnal megkaptam, ígéret formájában.

Bármely eseményt időben meg kell hírdetni, időben készen kell legyen a plakát, szórólap, weboldal stb.. A beígért dolog pedig váratott magára, és napok, hetek teltek el, biza olyan is volt, hogy már amatőr szinten nekem kellett egy plakátot összeállítanom annak ellenére, hogy a szakterületemtől távol áll. Ez volt az a pont, amikor rájöttem, hogy a művész beállítottságú emberek többsége teljesen más idősíkban mozog. Nincsenek az eredményorientáltságra ráállva, nem dolgoznak határidőre (tisztelet a kivétel). Mivel több személlyel jártam ezt meg, eléggé kételkedek a művészlelkekben, ha olyan dolgokat kezdenek el ígérgetni, amelyek túl szépek ahhoz, hogy igazak legyenek... :-)

Vagy egy olyan jövőbeli dologról kezdenek el beszélni, amiről kiérzem, hogy ott a határozatlanság. Tipikus kommunikációs és gondolkodási minták:

"Azon gondolkodtam, hogy jó lenne...",
"Úgy érzem, hogy ezt kellene...",
"Ó, jó lesz az, valahogy csak kialakul...",
"Persze, persze, holnapra meglesz..."

Az ilyen minták valahol az éterben lebegnek, azok vagy napvilágot látnak valaha, vagy nem, minden a véletlenre van bízva. Ez tudom milyen, hisz tűnődő tinédzserkoromban hasonlóan láttam a világot. Ma azonban már másképp látom, és érzem, hogy az ilyen jellegű hozzáállás nehezen materializál bármilyen vágyat. Így nagyon is kiérzem, hogy 1-1 ilyen kijelentésnek nincs súlya, nincs prioritása, és jobb esetben is csak hónapok elteltével lesz belőle valami. Én viszont jobban szeretnék látni egy konkrét eredményt, bármilyen kicsi is az (vagy részleges), és ha érzek benne fantáziát, tiszta vágyat, elhatározást, akár segítek is az illetőnek a további megvalósításban.

Hétvégén megsértettem valakit. Talán szándékosan.

Az egyik ismerősöm elmesélte, azon gondolkodik egy ideje, hogy cikket írjon egy bizonyos témáról, ami épp foglalkoztatja. Nagyon szép felismerései voltak azokról a lelki akadályokról, amikbe az elmúlt hetekben ütközött. Még vizuális hasonlatokat, párhuzamokat is felhozott. Határozottan ám picit kétkedően közöltem vele, hogy másnapra írja meg mindezt és küldje át nekem. Ebből kiérzett egy sürgetést és az jött le neki, hogy nem bízok meg benne.

Naná, hogy nem. Az elképzelések, ígérgetések, talán-valamikor-valahol-egyszercsak gondolkodásminta, ezek mind az éterben lebegnek, a megvalósítás pedig időhöz kötött, ami vagy bekövetkezik, vagy nem. A bloggerek pedig nagyon jól tudják, ha van egy ötletük és azt nem írják le nagyon rövid időn belül, akkor 90-95%-os eséllyel a cikk sosem lát napvilágot! Ehhez hozzátettem személyes tapasztalataimat, emberismeretemet, prioritizálást, hajlamot, hozzáállást, intuiciót és a kép azonnal kialakult bennem: persze, hogy kételkedem. Mert úgy éreztem, a cikk túl értékes lenne ahhoz, hogy ne lásson napvilágot. Hogy ne sürgetném az ilyesmit?

Nekem is rosszul esne, ha valaki azt mondaná: "kételkedek Áronban, összevissza beszél, igérget, el van szállva, nem tartja be a szavát". A családomban más nevelést kaptam, lényemmel igyekszem elkerülni az ilyen helyzeteket. Lehet most túl komoly és rigid vagyok ezen a téren, ám fontosnak tartom az eredményességet. Én most ebből a szemszögből nézem a világot, nekem nincs időm játszadozni, játszani viszont van.

A kitartáshoz kell egy adag határozottság és türelem

Ha valamit el szeretnél érni az életben, tudnod kell minden lépésben mi az és miért is szeretnéd azt. Legyen az egy festmény megfestése, a legmélyebb meditációs tudatállapot elérése, egy esemény megszervezése, egy lakás berendezése vagy akár egy sima autóvásárlás lebonyolítása.

Miután ez letisztult, felvázolod milyen lépéseket kell megtenned a célod elérése érdekében, mikre van szükséged (és mikre nincs!), esetleg kik segíthetnek stb..

Aztán pedig cselekszel és nem ábrándozol sokat azon, hogyan is kellene. Elindulsz egy irányba, mindegy merre és megteszed az első lépést. Fogalmad sem lesz, mi vár rád, lehet elbuksz, lehet sikerrel jársz, de ha kis lépéseket teszel, akkor az erőfeszítés elenyésző. Más szavakkal: minden lehetséges. De el kell indulnod az Úton. Nem látod a végét, ám érzed, hol állsz és hova kellene eljutnod. Lépsz egyet. Türelemmel figyeled mi történik, mi változik, esetleg min kell változtatni. Majd jöhet a következő lépés.

Úgy képzeld el, mint a réteges festészetet. Van egy elképzelésed, ám a megvalósítás a rétegek felfestésében rejlik. Az pedig a jelen pillanat folyamában történik.

A cselekvéshez biza szükséges a kitartás és a türelem.
Mivel beléptem a cselekvők táborába, nehezen viselem az ábrándozást és a panaszkodást. Ha nem tudnám miről írok, nem olvasnád e sorokat, és bizonyára én sem meditálnék napi rendszerességgel, nem gyakorolnám a Yuan-Chi Tai Chi Chuant kitartóan, tuti nem végeztem volna el sem az egyetemet, sem a masszázstanfolyamot, sem a Bowen tanfolyamot, nem vásároltunk volna telket, nem cseréltem volna autót és még az is lehet, hogy házas sem lennék...

Ám az idő érték, és az ki is van mérve, tetszik-e vagy sem.

Mit érzel, Te merre haladsz? Halogatod a dolgokat vagy igyekszel meg is valósítani azokat?

Nem tudom Te hogyan állsz hozzá mindehhez, mit szűrtél le e hosszú történetből, de kíváncsi lennék a véleményedre. Hálás lennék, ha hagynál lennebb egy hozzászólást vagy megosztanád gondolataidat, tapasztalataidat egy emailben.

Tetszett a bejegyzés?
Oszd meg barátaiddal, vagy Like-old, és írj bátran megjegyzést! A hírlevelekre pedig ide kattintva iratkozhatsz fel (rövid, de tanulságos tanulmány üti a markod)...